Október 25.én reggel felkelés után megnyitom menetrendszerűen az e-mailemet. Már el is felejtettem, hogy ma jelenik meg egy könyv, amit előrendeltem és amit mindennél jobban vártam. Kicsit vicces belegondolni, hogy mennyivel jobban vártam, mint az Apple watch 2 megjelenését. Még most is beleborzongok…
Még általános iskolás lehettem, amikor Z.D kezében megláttam az első kötetet. Utáltam olvasni, mondhatni átlagos kiskamasz voltam. Nyilván nem segített a helyzeten a kötelező olvasmányoknak álcázott közegidegen undormányok. Itt jegyezném meg, hogy főleg gyerekkorban az olvasásnak szórakoztatónak kell lenni. Nem feltétlenül kell egy történetet, történelmet elmesélni, ha közben nem tud az olvasó őszintén lelkesedni.
Talán a lelkem mélyén már nagyon vágytam egy könnyed olvasmányra. Aztán a nyári szünetben belekezdtem [sok-sok évvel ezelőtt]. De nem tetszett. Ha őszinte akarok lenni, akkor a könyv első sorai, fejezetei hatalmas katyvasztként kesze kusza gondolatokat okoztak kis buksimban. Megannyi idegen név. Érthetetlen cselekmény. Én meg azt sem tudtam, hogy ez egy varázsvilágról szóló könyv! Senki nem figyelmeztetett…
Szerintem két évvel később lehetünk, amikor már a harmadik részét bújom hihetetlen lekesedéssel ennek a fantasztikus világnak. Egy kicsit én is varázslóvá váltam. Egy percig kiszakadtam a szürke hétköznapokból és az Abszol úton éreztem magam, ahol kötöttségek nélkül felkutathatom az izgalmasabbnál izgalmasabb varázsló tárgyakat. Egy percre nem voltam képes letenni a könyvet. Még az óránkénti mosdóba is futva mentem, hogy mihamarabb visszatérjek.
Én az olvasást ezzel a hihetetlen fantáziavilággal szerettem meg. Mai napig elönti a melegség a lelkem, ha belegondolok azokra a “vad” nyári szünetes estékre, amikor már sötét volt, beragyogta egész szobámat a fény, a plafonon bogarak vívtak véget nem érő röpcsatát. Én teleizzadtam a lepedőmet, forgolódtam, mert egy idő után már sehogyan nem volt kényelmes. Mégsem foglalkoztam semmivel, hiszen végre kezemben tartottam a negyedik, ötödik, hatodik és hetedik történetet.
Évek teltek el így. Micsoda fantasztikus esték!
Varázsütésre vége lett. Olyan gyorsan, mint ahogyan elkezdődött. Persze megérkeztek a filmek, amiket a mai napig megnézek, de ez nem az igazi. Semmi nem tudja visszaadni, azokat a fantasztikus nyári estéket, amikor kinn tücskök ciripeltek, benn pedig fantasztikus kalandokban volt részem.
Nagyon igazságtalan az élet!
Október 25, 17:59, rohanok fel egy budapesti társasház lépcsőjén. Szolídan sietek, hiszen a bolt 18:00-kor bezár és akkor ma már nem részesedhetek az olvasás kiváltságában. Megvan! Megvan! Meg-vaaaan!
Két fontos esemény történt velem a vásárlás során. Mikor beléptem az ajtón, akkor a szimpatikus öreg hölgy hozzám szegezte mosolyogva a kérdést:
” a Harry Potter-ért jött?”
Mikor szolídan felfele siettem a lépcsőn, akkor egy lány éppen lefele haladt kezében a HP könyvvel. Mikor én jöttem lefele, akkor találkoztam két másik lánnyal, akik éppen a boltot keresték, közben irigykedve nézték a kezem…
Több barátom van, akik nem hajlandóak belekezdeni a 8. részbe, ami nem is a 8. rész, de azért mégis. Félnek attól, hogy ez már nem ugyanolyan. Hiába mondom nekik, hogy ez pontosan ugyanaz, pontosan ugyanaz az érzés. Igaz, kicsit komolyabb és felnőttesebb problémák kerültek a középpontba, de mégis ugyanaz a világ.
Ez a könyv pedig nekünk szól, felnőtteknek. A könyv velünk együtt nőtt fel. Mi, akik gyerekként szembesültek a gyerekmesével, aztán a 4.-5. könyv tájékán kamaszként a kamaszmesével, most felnőttként kaptunk egy felnőtt mesét. Egy mesét, ami pont a mi élethelyzetünkre íródott, a mi gondjaink vannak benne, a mi problémáinkkal küzdenek a szereplők.
Amilyen hirtelen érkezett az életembe, megint olyan hirtelen tűnt el árnyékként. Nekem pedig nem maradt más, mint reménykedni, hogy lesz folytatása…
Ha tetszett a bejegyzés, akkor csatlakozz a Destiny Facebook oldalához, hogy ne maradj le semmiről!